2008. május 28.
Mit gondolnak a harminc körüli fiatalemberek a gyerek- és a kamaszkor után, a komoly férfikor előtt magukról, a világról, az életről és a művészetről? Fiatalemberek, akik már megtalálták a saját hangjukat, akiket már ismernek, szeretnek. Már nem lehet belőlük bármi, de még azért nincsenek teljesen készen. Fiatalemberek, akik útközben vannak. Fiatalemberek, akiket Kosztolányi Dezsőnek és Fesztbaum Bélának hívnak. A léggömb elrepül című estet a közelmúltban mutatták be a Vígszínház Házi Színpadán. INTERJÚ
– Miért csinál magának önálló estet a színész? Mert nem játszik eleget vagy nem játszik elég jó szerepeket?
– Sokat dolgozom, igaz, ezek inkább – a szövegmennyiséget tekintve – kis és közepes szerepek, de őszintén mondom, mindegyik izgat, és nem a keserűség hajt az önálló est felé, az, hogy vegyenek észre. Egyszerűen csak szeretnék visszaadni a nézőknek valamit abból, amit ez a nagyszerű ember képviselt, és rajta keresztül igyekszem magamat is megfogalmazni. Ha az este során összemosódik Kosztolányi Dezső és Fesztbaum Béla színész alakja, az szándékos. Ha úgy tetszik, egy fiatal művész vallomása az életről, a művészetről egy másik fiatal művész szavai segítségével.
– Régi „barátság” köt benneteket össze?
– Két-három évvel ezelőtt a volt iskolámban, a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban egy kedves tanárom szervezett egy felolvasóestet, ahol mindenkinek személyre szabottan választott szöveget. Az Esti Kornél-novellaciklusból kaptam egy részt, és ez megpendített bennem egy húrt, hogy Dezsővel nekem foglalkozni kell. Nem volt több ismeretanyagom, mint a kötelező Kosztolányi-körök a középiskolából, úgyhogy valószínűleg mélyebb vonzódásomat kaparhatta fel az a novella, és beleástam magam az életműbe.
– Már az elején tudatosan, egy vezérfonal mentén kezdtél válogatni a szövegek közül?
– Először nem. Ami tetszett, amiről úgy éreztem, később dolgom lehet vele, azt megjelöltem. Ahogy haladtam beljebb az anyagban, és egyre nagyobb szívfájdalommal engedtem el egy-egy szöveget, úgy kialakult egy laza időrendiség, ami a gyerekkortól a fiatal felnőtté válásig, a beérkezettség kezdetéig tart. Az emblematikus nagy versek, a Hajnali részegség, a Számadás, a Szeptemberi áhítat nem hangzanak el. Nem célom, hogy a Kosztolányi-életművet egészében megmutassam, nem akarok olyannal küzdeni, amihez hiányzik a megélés, a tapasztalat, mert saját magamnak is hamisan hangzanék. Eleinte műfajtól függetlenül válogattam, de aztán letisztult, hogy az alapot a teljes terjedelmükben elhangzó versek és az a bizonyos hírlapírói, csevegő, szellemes, apróságokat, a világ apró dolgait érzékletesen bemutató publicisztika képezik.
– Témától függetlenül?
– Tulajdonképpen igen, mert ezek az írások egyszerre köz- és magánéletiek: Kosztolányi nagy szociális érzékenységgel és empátiával reagált a világ problémáira. Az est egyik utolsó nagy írása 1915-ben jelent meg a Nyugatban, a címe Nyomdafesték. Azt a kérdést boncolgatja, kinek ír. „Kié a vérem és kié a tintám?” – teszi fel a kérdést. A szegényeké, a mindennapok, a pesti flaszter embereié – válaszolja. Aztán lesz szó a kávéházakról, választottam útleírásokat kedves városáról, Velencéről és egy hollandiai felolvasókörútról, ez utóbbiban arról elmélkedik, mi mit gondolunk a hollandokról, és ők mit gondolnak rólunk. Kosztolányi jár a pápánál, XI. Piusszal találkozik egy kihallgatáson, és ezt örökíti meg egy írásban. Lesznek szövegek a gyerekkorról, a háborúról, és természetesen a színházról.
– Zenével?
– Zenés, zenélő színész vagyok, ám ez az est nem a századfordulós hangulat megidézésére jött létre, nem színesítik kuplék, sanzonok. Egyik versében Kosztolányi utal arra, hogy igen szerette Beethovent, ezért a szövegek között és alatt finoman Beethoven-zongoraszonáták futkároznak, és van a színpadon egy zongora, ami adott helyen megszólal, de egész másképp, mint ahogy várható lenne.
– A léggömb elrepül minden elemében a te előadásod. A szövegválogatásról beszéltél, de hogyan próbálsz? Nem kockázatos folyamatos külső kontroll nélkül dolgozni?
– A kockázattal szemben ott a szabadság. Ez az anyag nagyjából fél éve kész, végső kialakításában sokat segített Deres Péter, a színház dramaturgja, a teret pedig Nemes Takách Kata segítségével alakítottuk ki, és a végén azért ránézett volt osztályfőnököm, Marton László direktor úr is. A nagyszínpadon megszerzett színészi és beszédtechnikai rutin segít, a szöveget pedig élvezet mondani. Ez az este minden hibájával, esetleges tévútjaival az enyém, és akármi is lesz a sorsa, én már most örülök, mert nagyon sokat kaptam Kosztolányitól. Egy ilyen típusú munka során az ember fokozottan érzi, hogy a szerző fogja a kezét, és szurkol neki onnan föntről.
szerző: Papp Tímea
forrás: kultura.hu