A léggömb elrepül – Fesztbaum Béla Kosztolányi estje / Vígszínház

Szép, arányosan szerkesztett, okosan összerakott, olykor egészen megható estét állított össze Fesztbaum Béla Kosztolányi írásaiból, valahol a színház és a szavalóest határvidékén. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS ÍRÁSA.

Magasan indul az előadás. A szépen szabott fehér mellényes „Kosztolányi” hanyagul nyakába vetett, még zilált nyakkendőjében belép, hogy elmondja egyik legfontosabb versét A bús férfi panaszai ciklusból, benne a magyar líra legizzóbb két sorával: „Vad délután, a föld parázsló. / Részeg-virágok és darázs-szó.” Csodálkozó szavalás; a költő, akit Fesztbaum Béla mintegy kívülről jelenít meg, erős, de nem hideg távolságtartással, elcsodálkozik egykori versének lángoló sorain. És persze egykori önmagán is, az ifjúkori öntudatlan, alig ellenőrzött láz idején, a lobogás korán. Nincs ebben semmi pátosz, hamis a legkevésbé, de még igazi sem, inkább sok önirónia és rengeteg kívülállás. De igen kedvező alapállás, elvégre a színész által megjelenített író – mint Kosztolányi a versben – kissé visszatekint eddigi életére, átnézi azt, de nem azért, hogy levonjon belőle valami végkövetkeztetést, hanem inkább azért, hogy mintegy átpörgesse az ujjai között. A halál felől szól ez a vers, és maga az egész est is a halál képével zárul: „A kancsal emlék szépitsen tovább, / mint hold, mely a felhőkön oson át, / s széthordva megbocsátó mosolyát, / ezüstté büvöl minden pocsolyát.” Ami a kettő közt van, az egy élet: gazdag, okos, ironikus, kedves, elbűvölő, olykor tragikus, olykor nevetséges, nagyszabású és kisszerű – egy élet a bölcsőtől a koporsóig.

És persze felbukkan először a gyermek, Kosztolányi egyik legkomolyabban vett alakja, az örök karácsonyra váró, a folytonos csodát óhajtó kis emberkezdemény, a mindenre kíváncsi apró kutató, az, akinek a költő oly sokszor kívánta látni és láttatni magát. Ráadásul a gyerek született színész, és Kosztolányi a Játék a porban című kis tárcájával Fesztbaum is felidézi a költő gyermekkori színészkedését; az est egyik legjobb, legfrissebb szakasza, amikor egy gyermekszínház apparátusával és nézőpontjából adja elő a Zsivajgó természet egyes darabjait. Kosztolányi szerint a gyermek a legbölcsebb a színházi világban is: „A színpad valaha gyerekes volt. Ma is annak kell lennie. Ők figyelmeztetnek erre, a gyerekek, kik tudnak játszani; játékot játszani és életet játszani. Miért nem tanulunk tőlük?” – írja a Gyerekek című krokiban.

És persze a gyermek mellett színész a főalak ebben az előadásban, a mímus, aki éppúgy örök szerepet játszik, mint a költő – legalábbis Kosztolányi antropológiájában. A sok közismert (mondjuk például az Esti Kornél halálát lefestő novella) helyett Fesztbaum remek érzékkel egy eléggé eldugott nagyszerű portrét választott ennek bemutatására, a nyári fürdőhelyen vendégszereplő jeles, mára eléggé elfeledett színész, Nyáray Antal alakját. Benne legkivált az ragadja meg Kosztolányit, hogy mindig játszik, pontosabban játékát és egész viselkedését mindig művészete felől kontrollálja, Nyáray mindig úgy csinál, hogy minden pillanatban tökéletesen színpadképes legyen, azaz voltaképpen nincs civil énje, a színpadi alak és az életbeli figura tökéletesen azonosul. „Előadás után, hajnal felé a kávéházban beszél egy tükör előtt. Nem tudja, hogy figyelik, s amíg beszél, a tükörbe sandít, nézi magát, az arcát, a mozdulatait, a játékát. Mert hiába van vége a játéknak, a színész mindig játszik. Ami másnak az öntudata, az neki a tükör.” Fesztbaum remek ízléssel mutatja meg, hogy a portré voltaképpen önarckép, Kosztolányi önarcképe. És persze most ars poeticaként szolgálhat magának a színésznek, Fesztbaum Bélának is, aki Kosztolányi alakjában a maga mesterségéről vallhat.

Sok zene kíséri az előadást, főleg Beethoven zongoraszonátáiból szólnak részletek, egy ízben Fesztbaum maga játssza el a híres korai c-moll szonáta (op. 13) az úgynevezett Pathétique bevezető ütemeit. Ami logikus, hiszen Kosztolányi talán legnagyobb versében (Szeptemberi áhítat) is felbukkan ez a szenvedélyes darab: „Aztán a délután is furcsa nékem, / hogy a napot árnyékok temetik, / a zongorán, mint hajdan a vidéken, / örvénylik a Sonata pathétique.”

De azért ez az este mégsem a szenvedélyes, a szív és az elme örvényeit is ismerő Kosztolányiról szólt, nem a beethoveni alakról, hanem inkább a mozarti alkatú művészről. A finom ember, a végtelenül udvarias, mert mindig az olvasóra figyelő író lépett elénk, akinek – Ottlik szavai szerint – a boldogság volt a legfőbb témája. Elérte-e vajon? Aligha. A záró pillanatban mindenesetre egy léggömbbe kapaszkodva próbál el- és felrepülni, talán a Boldog, szomorú dal gyönyörű záró sorai jegyében: „Itthon vagyok itt e világban, / s már nem vagyok otthon az égben.” Élete végén Kosztolányi megpróbál ismét otthon lenni az égben.

forrás: revizoronline.hu