A léggömb elrepül – Fesztbaum Béla Kosztolányi-estje

Ughy Szabina
2009. 05. 09.

Sokan panaszkodnak a felolvasóestek unalmasságára, a szerző, sőt, már az irodalom haláláról beszélnek. Hogy a költészet hogyan tudja túlélni ezeket a nehéz időket, képes-e megújulni és valódi élménnyé varázsolni egy egész estét, arra Fesztbaum Béla önálló előadása ad reményteli választ.

A középiskolai szöveggyűjteményekből hiányzó, magyarán a köztudatban kevésbé élő Kosztolányi-írásokat gyűjtötte egybe Fesztbaum Béla. Az unalom és a közhelyesség elkerülésén túl jó kritikai érzékre és mély alázatra vall a színész erre vonatkozó nyilatkozata: „Nem akarok olyan súlyokkal játszani, amelyeket nem bírnék el.” Az estet látva kissé álszerénynek tűnik ugyan ez a kijelentés, mivel ott sem pehelysúlyokat emelget szőke Kosztolányink, miután fehér ingben, vajszínű zakóban kilép a századfordulót idéző színpad deszkáira. Hangulatos felütés, a Nyugat korának, a költő archetípusának jól eltalált képe ez, amelyet A bús férfi panaszainak két sora indít el az emlékezés, a nosztalgia és a magunkba tekintés másfél óráján:

Vad délután, a föld parázsló.
Részeg-virágok és darázs-szó.

S a kristályüvegben vörösen fénylő bor, a plüssmackó, a zongora és a léggömbök megtelnek Kosztolányival, aki végig ott lebeg, izzik, füstölög az előadás befejeztéig, amelyen azonban végig érződik, hogy a színész a saját arcára igazította Kosztolányi színeivel festett maszkját. Mindenkinek maga felé hajlik a keze, ami persze egyáltalán nem baj. Így olvasztja egybe a gyermekkor kiindulási pontnak tekinthető hangulatát a színészetre, illetve a játékra való reflektálás, ötvözve az örök szerepet játszó költő, színész, gyermek és felnőtt alakját. Az est egyik legfrissebb és legötletesebb része is ezt példázza, amikor is Fesztbaum egy gyermekszínház eszköztárával adja elő a Zsivajgó természet egyes darabjait.

Sok zene kíséri az előadást, többnyire Beethoven zongoraszonátái, melyek közül egyet Fesztbaum maga kezd el játszani, végül a hangfalból áradó zene fejezi be. Így folyik egymásba a benső, élő játék egy külső, mesterséges erővel, a játék a valósággal, Fesztbaum Kosztolányival, az élet a halállal.

A zene mellett mindenképp megemlítendő még a Nemes Takách Kata által kialakított játéktér. Egy szobabelső tárul elénk, amely az írások hangulatának megfelelően hol XI. Piusz fogadószobájává, hol Velencévé tágul. A remek ízléssel összeválogatott írásoknak köszönhetően így elevenednek meg az élet legkülönfélébb színterei, helyzetei, amelyek az író önarcképén túl a művészi létforma ars poéticájaként is értelmezhetők.

Kosztolányi az a típusú költő, akinek egy-egy verssorából is felismerhető akár a jó bor, vagy egy-egy világváros utcája. Boldog, szomorú világ tárul elénk a Vígszínház Házi Színpadán, ahol Fesztbaum Béla egy olyan Kosztolányit kelt életre, akit mindig is szerettünk, de ilyen valóságosnak talán még sosem éreztünk.

forrás: prae.hu